A széfes játékban az utóbbi időben a leggyakoribb szó a "szimpatikus", amitől már vicsorítok. Nem a szegény szóval van bajom önmagában, hanem az alkalmazás miértjével. Mitől van az, hogy a játékosok egyszerűen képtelenek azt mondani, hogy "nem tudom" vagy hogy "fogalmam sincs"? Helyette azon tépelődnek hosszasan, jobbról-balról megnézve a kérdést, hogy a felajánlott válasz vajon szimpatikus-e vagy kérjék a másikat? Hogy lehet egy válasz minden mögöttes tudás nélkül szimpatikus? Jól hangzik, rímel a kérdésre vagy netán csak azért, mert azonos a hangrendje? (Ó, bocs, a játékos azt se tudja, mi az, hogy hangrend, de biztos elfogadna rá egy szimpatikus választ...)

Nekem viszont egyáltalán nem szimpatikus, amikor a fent jelzett nem-tudással felvértezett játékosok eljutnak a döntőig, a végső öt kérdésre is szimpátia alapján választanak választ - és ráadásul még a pénzt is megnyerik! Az az elenyésző hányad pedig, aki tud, de a végén nincs szerencséje, biztos, hogy a két széfből azt választja ki, amelyik üres.

Nem hiába mondják, hogy hülyének áll a világ! Vagy inkább bolondnak? Nem, ez nem szimpatikus...

De nehéz ez! Mit lehet tanácsolni valakinek, aki ennyire semmilyen? Pontosabban nem semmilyen, mert hát mégiscsak valamilyen, ugyebár... No de nem alkalmas arra, amit tanult (az egyikre), a másikra is csak módjával, mert hát, ugye, olyan, amilyen...

Hogy adjak ilyenkor tanácsot? Mondjam azt, hogy legyen kalandor, próbáljon ki ezt is, azt is? Gyakorlatilag könnyebb lenne azt felsorolni, mire nem alkalmas. Ilyenkor nem segít a tudat, hogy mennyiféle szakma létezik manapság a világban. Egy alapvetően humán beállítottságú, nem túl kreatív, kissé túlcsorduló, érzelemvezérelt, önállótlan, sokszor "sok" emberke mégis, milyen pályát válasszon?

Lesz még min töprengenem holnap is...

Ezt meg csak úgy, a tavasz kedvéért (rákattintós):

Visszatért belém némi jókedv, remélem, nem csak hálni. Az oka az, hogy megint írok, igyekszem minél többet, hogy gyakoroljak, és minél jobbat, hogy érdemes legyen aztán el is küldeni valahová. Mert már unom, hogy csak a barátaim olvasnak. És hiú vagyok. Kicsit.

Megragadtam a Kossuth Kiadó blogján kiírt írói játék kínálta lehetőséget, és mindhárom képhez írtam egy-egy történetet. Állítólag nem is rosszak. Akit érdekel, elolvashatja mindegyiket az írós blogomon.

Hiába, előnye is van annak, ha az ember lányának csak négyórás munkája van: korábban hazaérek, és kiülhetek a teraszra írogatni. Szigorúan tollal és papírral, mert számomra valahogy az az igazi írás. A közvetlen kapcsolat a szavakkal. Amikor látom, ahogy a tollam kanyarítja a betűket, azok pedig bevésődnek a papírra, papírba. Közben néha megállok, elnézek a dombok felé, ahol már virágzik a kökény, és hallgathatom a madarak dalát - amik persze rögtön elbújnak, amint kiviszem a távcsövet, hogy közelebbről is szemügyre vehessem őket. Sok a rozsdafarkú, visszatért a szajkó és tegnap meglátogattak a tengelicek is.

Most ugyan piszok hideg van, beborult az ég és fagyasztó szél fúj, de a hét korábbi napjain kihasználtam a napfényes időt. Remélem, a jövő héten is lesz erre lehetőségem. Meg azt is, hogy nem hagy el az ihlet, megtalálom a nekem való témákat és összekaparom a bátorságomat, hogy megrohamozzak egy-két irodalmi lapot...

Ja, és kellemes húsvétot mindenkinek!

Mostanában nem élek túl víg napokat, ezért aztán kedvem sincs írni. Ide. Se. Meg máshová se. Ha lenne mit, akkor se.

Azt fogattam a fejemben, hogy vajon érdemes volt-e annyit tanulni, annyi - most úgy néz ki, fölösleges - tudásra szert tenni az elmúlt évek alatt? Munka és család mellett, lelki nyavalyák és szerelmi zűrök közepette. Mert annyi energiám és tudásvágyam volt. Nem lett volna egyszerűbb tücsöknek maradni és várni, hogy csak úgy megtörténjenek velem a dolgok, élvezzem a napsütést, hinni, hogy csak jó történhet velem?

Nem, én tanulni akartam. Tudni. Előbbre jutni. Mert mindig azt mondták, amit tudok, azt senki nem veheti el tőlem. Ja. Tényleg. De attól még éhen halhatok. Attól még nem lesz cipője a gyereknek. Attól még elveszíthetjük a házunkat.

Minek a tudás, a képzettség, ha nincs hozzá munkalehetőség? Ha ami van, az is egyre kevesebb? Hová menjek, mihez kezdjek most? Vegyem a nyakamba a világot, apjukra hagyva a gyerkőcöket, hátha idegenben kell a tudásom? (Látom, hogy kellene...)

Csak forgolódok éjszakánként, nappal meg ásítozok, mert nem tudom kipihenni magam. Aztán dolgozom fillérekért, és még annak is örülök...

Jön a tavasz. Kinyíltak a sáfrányaim. Szép, vörös a magyal. Hátha lesz jobb...

Ma ilyennek láttam őket:

(Kattintásra megnő.)

(Majd írok is, de mostanában nem érek rá.)

A Google ma Dickenst ünnepli:

Szerintem jó kis doodle-t készítettek neki. :)

Nagyon mehetnékem volt, sütött a nap, ragyogott a hó, a mínusz négy meg nem is olyan hideg, úgyhogy kihessentettem a családot tegnap és elmentünk jeges tónézőbe.

Az utca végi tavon aztán sok-sok havat találtunk, kerestük alatta a jeget erősen, csúszkálási hátsószándékkal (főleg a kicsik), de csak csoszogás lett belőle.

Mentem volna befelé az erdőbe, de fogalmam sincs, hová lett a hótaposó csizmám, a bokáig érő kis csizmámban meg mégse akartam a hóban botladozni, így csak kívülről néztem be a havas fák közé. A szántóföld kristályosan csillogott, arra már kutyástól mentünk, mert neki is kell a járkálás. A lovat jól megnézte magának, mert még nem lettek bemutatva egymásnak, és biztos, hogy fogalma sincs Zserbónak, mi ez a hatalmas állat. Mi is csak néztük az útról-közelről, mert sose lehet tudni, hátha nem szereti a simogatást és nem akartam kéz nélkül hazajönni.

Mennék már az erdőbe végre, de majd csak akkor, ha elolvad a hó - ld. fentebb. Pedig anno, amikor még se gyerek, se férj, mentem én hóban-fagyban is, tökegyedül, és milyen jó volt...

Ezen a hétvégén rendezik meg a hagyományos farsangot, felvonulással, kiszeégetéssel, Dorottyával... Nem tudom, hányan mentek el ma délután a programokra, egész nap zuhogott a hó, a szél vízszintesen fújt, és nem volt melegebb -8 foknál. Majd megnézem a helyi híradóban.

Természetesen most is kapcsolódik az egész rendezvényhez kézműves vásár, mindenféle kísérő "jelenséggel". zek egyik a "bio-körhinta", mely körhinta vázra felfüggesztett vesszőkosarakból áll, és szükségeltetik hozzá egy ember, aki hajtja. Sajna, nem volt nálam fényképezőgép tegnap (amikor kéne, sosincs), így nincs saját képem róla. Ezt itt Vitalent blogjáról loptam:

Ahogy a Fő utcán elfuttomban megmosolyogtam ezt a bio-körhintát, eszembe jutott, hogy gyerekkoromban bizony én is játszottam "bio" játékokkal: kukoricacsutából építettünk kutat, házikót, gesztenyéből emberkéket, állatfigurákat készítettünk, dióhéjból (ha félben maradt feltörés után) csónakot. Anyu pedig fantasztikus bábokat varrt nekünk kiszolgált fakanálra.

Élveztük. Tetszett. Nem hiányzott a lego, a járó baba (egyébként se voltam babázós), a mindenféle gyári játék. Jól elvoltunk ezekkel. (Meg a könyvekkel, persze, de az más téma.)

Az enyémek is készítettek ősszel gesztenyeemberkét, gyufásdobozból ragasztgatnak kincsesládikót. Ha szólok, hogy lehetne. Hogy van. Maguktól szinte semmit. Elkényelmesedtek, inkább választják a készen kapott játékot, max. a kis huligán eszkábál össze teljesen mást a legódarabokból, mint amit amúgy kirakni kellene...

De hát - változnak az idők, nem érdemes semmit rájuk kényszeríteni, főleg, ha nem is érdekli őket igazán. No meg, lassan mindegyik kinő a játszós korból. És legalább olvasnak.

Olyan lusta vagyok manapság blogolni, hogy nem is teszem. Csordogálnak a napok, csak néha húzom fel magam mások hülyeségén - hogy aztán sokáig mondogassam magamnak, hogy minek is? -, és igyekszem beosztani az esti néhány órát, hogy mindenre jusson.

Merthogy magamra csak a sötét éjszaka marad. Mióta a kicsik bátran megmutatták siralmas félévi bizijüket (nem hülyék, csak lusták), azóta vasszigor van és ostorcsattogtatás. Vagyis mindegyiket ki kell kérdezni a másnapi tanulnivalóból, az egyikkel a matekot, a másikkal az angolt kell gyakorolni meg ilyenek. Az a szép az egészben, hogy ha kevesebbet nyafognának és hisztiznének csak azért, mert tanulni kell, fele annyi idő alatt kész lennénk az egésszel... Ha végre tavasz lesz és jó idő, még ennél is rosszabb lesz a helyzet. Borzasztó egy társaság! :)

A héten ráadásul bekaptam valami vírust, ami fura hasi szúrással és egyéb nyavalyákkal járt, úgyhogy a hidegrázást takaró alá bújással voltam kénytelen kezelni, és ráadásul arra vetemedtem, hogy nem főztem a családnak. Komolyan mondom, ezeket az se érdekli, ha fél lábbal a sírban vagyok, halálsápadtan vonszolom magam ide-oda és kipotyog a fogam a vacogástól, csak legyen mit enni. (Nem mintha nem lenne semmi, ha nincs főtt kaja...) Egyszer úgyis itt hagyom őket két hétre, aztán tanuljanak meg főzni! Kutyafáját...

Szóval élünk. Még megvan a házunk, még van mit enni, és remélem, a hitelt is tudjuk fizetni, ha ruhát már csak a turiból tudok venni, akkor is...

Rég elmúlt az az idő, amikor nekem holmi vizsgákkal kellett törődnöm. Néha ugyan visszasírom, hogy de jó lenne megint tanulni valamit (sokan mondják, hogy mazochista vagyok), de egyelőre nem fenyeget ez a veszély. Max. angolozgatok kicsit, főleg a ROW80 miatt, ugyebár...

Ámde van a családnak egy tagja, a "nagy", aki először ismerkedik a főiskolai vizsgarendszerrel, és mindjárt olyan behatóan, hogy eddig nem volt egy vizsgája se, amit elsőre meg tudott volna csinálni. Hiába, ezt is szokni kell! És megtanulni, hogyan ossza be őket, melyik oktatónak mi a nyavalyája, ilyesmik. Mindenesetre tegnap nagy kő gurult le a szívemről, mikor megtudtam, hogy a mumus, a matek sikerült. Végre. Harmadszorra. V. kitartóan ment vizsgázni, gyakorolt itthon, és nem panaszkodott. Elvégre ő akar informatikus lenni, ahhoz meg nem történelmet kell tanulni, ugyebár...

A lényeg, hogy most már érdemes lesz továbbmennie a második félévre, aztán hétvégenként majd korrepetálódhat (de szép!) matekból.

Ilyesmik körül forog most a mi kis világunk...

Grafi, a macska itt hagyott bennünket. No, nem önszántából. Tegnap találtuk meg három napi nemtalálás után, a szomszéd telken épülő házban. Oda ment meghalni szegénykém. Valamelyik idióta kutya elkapta...

Tudom, örök harc folyik a kutyák és a macskák között, ami korántsem olyan vicces, mint a rajzfilmekben. De meg lehetne előzni a macskavesztést, ha a kedves szomszéd kerítés mögé zárná a neveletlen, buta kutyáját és nem hagyná, hogy az utcán mászkáljon. Teljes bizonyossággal ugyan nem mondhatom, hogy az ő kutyája volt, mert mostanában más, idegen ebek is kószáltak az utcánkban, de róla már hallottam hasonlókat. Csak akkor megúszta a macska.

Grafi már az almafa alatt pihen. Egy darabig nem lesz macskánk.

Ma ő adja az apropóját a Google logójának. Bevallom, fogalmam se volt róla, hogy ki ő, a kép alapján geológusra tippeltem és igazam volt. Íme, a doodle:

Egyébként meg azért nem írok, mert nem szeretem ismételni magam. Napjaimat továbbra is a meló - ami kevesebb, sajna -, a család, meg az írás-olvasás tölti ki. A ROW80-at még űzöm, bár vannak napok, amikor egyszerűen nem bírok ezer szót írni. Vagy a fáradtság, vagy az ötlethiány szab gátat a teljesítésnek. De igyekszem!

Ja, és kíváncsian várom a kicsik félévi bizonyítványát, meg drukkolok a nagynak, hogy sikerüljenek végre a vizsgái...

...a hátsómon. Még csak most kezdem kiheverni a NaNót, és máris hagyom magam fellelkesíteni egy másik írós kihívással, a ROW80-nal. Ennél nem az a cél, hogy x mennyiséget írjunk, hanem az, hogy a magunk elé kitűzött célt (mindenkinek mást) teljesítsük. Leginkább rendszerességre szoktat. Legalábbis remélem.

Ezennel kitűzöm a magam célját: naponta megírok 1 000 szót! Nem látszik soknak, egészen addig, míg nyúzottan vagy fáradtan le nem kell ülnöm a gép elé (vagy fogni egy füzetet) és bepötyögni azt a nyamvadt ezer szót...

Ahogy Agatha (Christie) mondta, a profi akkor is ír, ha nincs ihlete (meg kedve se), az amatőr meg csak akkor, ha homlokon (vagy máshol) csókolja a múzsa... Igyekszem profisodni. (Hahaha! - gúnyos kacaj hallik.)

Haladásomat itt lehet majd követni.

Már nem sírok (csak álmomban), nem töprengek azon, mi lett volna, ha... Bár fáj, hogy így történt, hogy neki ez jutott, de tudom, hogy azoknak (is) igazuk van, akik azt mondják, hogy magának köszönheti.

Senkit nem szerettem annyira, mint őt. Már nem is fogok.

Most pedig, két ünnepi nap után itthon punnyadok, édességet zabálok, és mondogatom magamnak, hogy mivel kellene még idén végeznem. Péntek délelőtt dolgoznom is kell vagy egy órát a munkahelyen, de sebaj. Utána talán találka Zsével, akivel még nem rágtam át ezt egész Bé-ügyet. Neki már nem fogok sírni. Talán.

Szilveszterezni itthon fogok, bangelünk a gyerkőcökkel és olvasok. Asszem.

Mert fáradt vagyok, mert le vagyok törve és mert sürgős dolgom lenne. De most inkább játszottam. Egy fotóval, kicsit. Az alap:

A változatok:

Semmi extra, csak amire az IrfanView képes...

Jobban vagyok. Ezért aztán közösségbe mentem ma délután: a szomszéd faluba húzott a szívem, ahol megtanulhattam tűzzománc ékszereket készíteni.

Sokan voltunk, vidáman, kísérletező kedvvel. Igaz, támadt némi tumultus a kemence körül, mindenki szerette volna a maga alkotását elsőként késznek látni, de hát várni kellett a sorunkra. Vártunk. Közben beszélgettünk, nevetgéltünk, próbálkoztunk.

Megszületett életem első, saját készítésű tűzzománc fülbevalója és medálja (majd egyszer lefotózom). Egyszerű minta, semmi glanc - a "kaparós" módszert próbáltam ki. Talán lesz folytatás is, jövőre.

Kellett ez, hogy elszakadjak kicsit búbánatos gondolataimtól. Meg az is, hogy utána a barátnőmmel beszélhessek. Róla - is.

Holnap újra munka, vissza kell rázódni a hétköznapokba. Egyre kevesebbet fogok gondolni rá, de nem fogom elfelejteni soha...

Valahogy lelassult bennem az idő. Meg a mozgásom. Ma nem rohantam sehová, ahogy szoktam. Nem száguldoztak a gondolataim, ahogy szoktak. Nem nagyon érdekelt semmi, ami nem szokott előfordulni.

Ma eltemettük őt.

Azt hittem, kibírom sírás nélkül, hisz az utóbbi napokban sírtam miatta-érte eleget. De nem, nem bírtam ki. Még mindig fáj. Akármilyen is volt, nem érdemelt ilyen halált.

Csak a szépre fogok emlékezni. Volt az is.

Talán elmúlik a lelkifurka is - ha nem hagyom el, ha... Most már mindegy. Úgy történt, ahogy történt, vissza már nem csinálhatom.

Sosem fogom elfelejteni. Szó szerint fáj a szívem...

Meghalt.

Ma tudtam meg.

Meghalt...

Nincs erőm írni, pedig az a nyamvadt regény még mindig nincs kész, és hamarosan lejár a leadási határidő.

De most csak ülök, bambulok, gyűröm vissza a könnyeimet, pedig, ha jól belegondolok, nincs is okom sírni. Csak egy kicsit. Nahát, most igazán, hol az optimizmus, a derűs előretekintés? Miért nem bízom abban, akiben kéne (talán, mert némileg már ismerem)? Ó, még nem süllyedt el a hajó, még pancsol tovább a vízben, csak kevesebb a fűtőanyag, nem fog eljutni annyi helyre, mint szeretett volna. Sem földrajzilag, sem másként...

Na, fel a fejjel, itt a lehetőség, hogy alakítsak-változtassak, kinyissam a szemem új dolgokra is. Csak azt tudnám, mik is lennének azok...

A kis huligán előszeretettel böngészi a lego katalógust, az áruházak játékajánlatát és bármit, ahol játékokat lehet nézegetni. Már tudja, hogy nem a játék szerepel a vásárlási listánk első helyén, ezért gyűjt. Szülinapra, karácsonyra, akármire kapott pénzeket. Aztán vásárol belőle, bár tudja, hogy van, amikor neki is be kell segítenie (sajnos) a saját felruházásába, pl. Ezért eme kérdést intézte hozzám a minap:

- Anyu, ha a pénzemből vettem már nadrágot meg cipőt magamnak, akkor vehetek egy olyan társasjátékot is?

(Az "olyan társasjáték" egy konkrét termék volt, de nem emlékszem a nevére.) Persze, nevettem egyet, de legszívesebben sírtam volna. Azt nem árultam el neki, hogy karácsonyra már találtam egy társast, ami jobb, mint amit ő kinézett és szerintem élvezni fogja. Meg a tesói is, meg mi is...

Nem is tudom, jó-e vagy rossz, hogy egy alig tizenegy éves gyereknek ismernie kell az életnek ezt az oldalát. De inkább ismerje, nem akarjuk burokban nevelni őket és nem is kapnak meg mindent csak azért, mert gyerekek. Igenis, tanulják meg, hogy mi a pénz, hogy meg kell dolgozni érte és nem költhetjük felelőtlenül, kedvünk szerint. Néha azért jó lenne...